A lélek topográfiája – művészi hitvallásom és az utam Gy ermekként már vonzott a rajz, a művészet csendes, mégis végtelen tere. Nem tanultam sem rajzolni, sem festeni, sem a porpasztell technikáját — autodidakta módon jártam végig azt az utat, amely idáig vezetett. A vonal, a fény és az árnyék nyelve számomra nem iskolákban, hanem a saját belső világomban formálódott meg. T izennyolc évesen fotorealisztikus grafikai portrékkal kezdtem, majd megismerkedtem a pasztellel, és aktokat, tájképeket, csendéleteket készítettem. Mindig vonzottak a természeti jelenségek, az évszakok változásai, a tenger és az óceán hangulatai — a természet rezgései, amelyek bennem is visszhangot keltettek. E gy idő után azonban rájöttem: a táj szépsége önmagában nem elég. A kérdés bennem egyre erősebben szólt: megfessek egy tengert, vagy inkább azt, aki a tengert átéli? A fák lombját, vagy azt a lelket, amely alattuk megnyílik? A világot, vagy azt, aki a világot érzékeli? Az 1990-es évek végén, barátom, Reisz Tamás pasztellfestő bátorítására, egyre inkább az ember belső világához fordultam. A képeimben az érzések kerültek középpontba: a vágy, a félelem, a fájdalom, a széthullás, a remény, a transzformáció és a transzcendens felismerés. Rájöttem, hogy számomra nem a tájkép vagy a realista ábrázolás az út, hanem az, ami emberközelibb: a lélek kivetülése a papírra. K isebb-nagyobb megszakításokkal, sokszor évekre félretéve az alkotást, újra és újra visszatértem a pasztellhez és a ceruzához. Így a műveimben egyszerre van jelen a múlt, a jelen és a jövő: a lelkiállapotom, az adott kor világa, és mindaz, amit a lélek időtlenül hordoz. A képeim számomra tükrök — és remélem, a néző számára is azok. C élom megörökíteni a mindennapi, sokszor rejtett érzéseket, a kimondatlan hangulatokat, azokat az erős emóciókat, amelyek mozgatják a világunkat. Fontosnak tartom a jelen kor lenyomatát is megőrizni az utókornak — azt, amit sokan nem mernek felvállalni, kimondani vagy megmutatni. M űvészetemben soha nem kötöttek az irányzatok. Nem fogadtam el a korlátokat, mert számomra ez a művészi szabadság elvesztését jelentené. Egy művészt nem lehet bezárni egyetlen stílusba. Az én képeimben egyszerre van jelen a pszichológiai realizmus, a szimbolizmus, az expresszionizmus, a spirituális–archetípusos ábrázolás, a kritikai realizmus és a metafizikus figurativitás. Ezek nem választott irányok, hanem természetes rétegek, amelyek bennem egymásra épülnek. Az életem során átélt fájdalmak, veszteségek, felismerések és belső folyamatok mind ott vannak a vásznon és a papíron. A képeim nem azért készültek, hogy egy átlagember nappaliját díszítsék. A világnak készültek — annak a világnak, amelyben a tér és az idő néha összeolvad, és amelyre ma még nem mindenki kész. A ki végigjárta a képeim útját, mintha egy kálváriát járna végig: egy dombra vezető ösvényt, amelyet stációk — képek — szegélyeznek. Minél magasabbra jut, annál nehezebb, annál elviselhetetlenebb az a tudat, amely a világban körülvesz bennünket. És annál közelebb kerül ahhoz, hogy meglássa saját esendőségét — és saját fényét is. M űvészetem a lélek topográfiája. A képeim nem illusztrálnak, nem magyaráznak, nem ítélnek. Megmutatnak . A néző pedig nem csupán szemlélője, hanem résztvevője ennek az utazásnak: önmagával találkozik. E z vagyok én. Ez az én nyelvem. Ez az én tanúságtételem arról, hogy minden fény és minden árnyék ugyanabból a forrásból fakad.